17.rész
-Miért vagy így letörve édesem? -ölelt meg hátulról Casy.
-Nem vagyok letörve. -probáltam egy erőltetett mosolyt csalni
arcomra.
-Hát jó. Ha nem hát nem. -megvonta vállát majd ölembe ült.
Cara szemszöge*
Annyira bánom már azt a napot amikor megismerkedtem vele.
Miért kellett beleszeretnem? Miért? Miért hagytam, hogy megbabonázzon? De még
is mosolygok, hogy ha csak rá gondolok. Annyi szép percet okozott nekem. Mindig
megnevetett. Önbizalmat,szeretetet és törődést kaptam tőle. Olyat adott amit
még senki ezen a világon. …és most itt vagyok állapotosan…a nagy világba…egyedül.
Nekem kéne a világ legboldogabb emberének lennem Justinnal együtt. Egy nagy
hibám van. Bármennyi hülyeséget csinál még is, még mindig ugyanúgy, ugyan
annyira szeretem.
Sokat gondolkoztam. Visszajátszódtak bennem az emlékek.
Hirtelen felálltam majd az ajtó felé indultam. Nem akartam de a szívem vezette
a testemet. Az agyam és a szívem folytonos veszekedésbe voltak az út alatt,
majd mikor odaértem Justin háza elé és megpillantottam az ablakon keresztül,
mintha az agyam meghalt volna. Csendben volt s csak a szívem ütemeit hallottam.
Az ajtó előtt álltam még pár percet majd becsöngettem. Egy
perc se kellett s Justinnal találtam szembe magamat.
-Szia. -mondtam neki halkan lehajtott fejjel.
Nem szólt semmi csak kijött, majd becsukta maga mögött az
ajtót.
-Justin nem szeretném, hogyha a gyerekünk apa nélkül nőne
fel. -mondtam neki már könyörgő hangon s szemeim már könnyben úsztak.
-Cara. Értsd meg. Nem lehet. Nem akarom tönkre tenni az
életem. Itt van nekem Casy. -mutatott bentre mondata közben. Itt elszakadt
bennem valami majd kiabálni kezdtem vele.
-Hogy lehetsz ekkora féreg? Nem akarod tönkre tenni az
életedet, de az Istenit te csináltad. Amúgy is és az én életemmel mi van? Az
nem érdekel téged? Justin EZ A GYEREK NEM CSAK AZ ENYÉM!!! -kiabálásomra Casy
is kijött majd csodálkozva és kétségbeesetten nézett Justinra.
-Mi-i van? -kérdezte halkan, félve.
-Most menj be kérlek. -mondta neki Jus majd megcirógatta
arcát.
-Szóval még nem is tud róla. -mondtam flegmán.
-Nem tudta de valakinek hála most már tudnia kell róla.
-Meg érdemli az igazságot vagy nem? Te áradozol róla, hogy
mennyire szereted. Na édesem hogyha annyira szereted akkor most legyen annyi
benned, hogy nem hagyod a hazugságok és a kétségek közt… ha már engem így
faszán cserben hagysz. -a mondat végére már elhalkult hangom, a földre
szegeztem tekintetem majd sírva sétáltam ki nem csak az udvarából hanem a
szívéből is.
kövitttt gyorsan :)
VálaszTörlés