Emotions.

20. rész

-Cara. - fogtam meg újra kezét s ekkor már nagy örömömre nem rántotta ki enyéim közül. - Itt nem csak a gyerek a baj igaz? - mondtam neki megértően.

Furcsa és fájó őt így látni. Tudom, hogy ebben az egészben több van. Nem csak azért van ennyire összetörve mert nem akartam azt a gyereket. Tuti, hogy van valami más baj is.

A mondatom után gyorsan az ablak felé pillantott. Gyengéden megfogtam állát majd felém fordítottam mire ő lehajtotta fejét. Nem mert vagy csak egyszerűen nem tudott a szemembe nézni. Tudtam, hogy úgy nem fogja elmondani ha bent van Casy ezért ki küldtem őt.

-Casy ki mennél? Várj meg kint, majd megyek. - próbáltam minél kedvesebb hangon mondani ne hogy még a végén őt is megbántsam.

Mondatomra csak egy apró, megértő bólintás volt a válasz. Miután becsukta maga mögött az ajtót ismét Cara felé fordultam.

-Mondd el. Kérlek. - néztem mélyen a szemébe s próbáltam azt sugallni, hogy nekem elmondhat bármit hisz én megértem.

Cara szemszöge*

Nem akartam elmondani neki mit érzek. Nem akarom senkinek sem elmondani. Éreztetek már úgy, hogy egésznap csak sírnátok? Amikor van egy fiú az életetekbe akit szerettek de ő mást szeret és elmondanátok neki, hogy szeretitek csak nem meritek, mert tudjátok, hogy azzal két tűz közé keveritek őt és az fáj neki?! Amikor ő minden amit szeretnél de nem lehet a tied. Kegyetlen érzés. És amikor már tényleg úgy érzed, hogy padlón vagy és már nem bírod akkor kiakadsz és csak az arcába kiabálnád, hogy „idióta vedd már észre, hogy SZERETLEK!”.

-Nem akarom, hogy neked rossz legyen. Ha nem szeretnéd ezt a babát megértem. Ne tedd tönkre az életedet miattam. Én nagyon szeretlek téged.-majd itt mély levegőt vettem hisz a könnyeim már esésre voltak felkészülve.

-Soha nem gondoltam volna, hogy lesz majd egy fiú akit ennyire fogok tudni szeretni. És az, hogy mást szeretsz az.. az egyszerűen felemészt. Féltékeny vagyok Casyre hisz ő bármikor érezheti az illatod, bármikor megcsókolhat vagy épp megölelhet. Mindent…érted? És ezt rettenetesen fáj. -mondatom végére már patakokba folytak a könnyeim. 

Láttam Justinon ahogy elgondolkodik a dolgon. Szép lassan leült mellém, belehúzott az ölébe majd jó szorosan megölelt. Éreztem szíve minden egyes dobbanását. Ahogyan kiszívta majd kifújta a levegőt.Mindent.

Strange emotions.

19.rész

Sokáig nem szólt csak nézett maga elé mire megelégeltem azt s megtörtem a csendet.

-Most mi lesz Casy? Én ezt nem bírom. Hatalmas bűntudatom van de… de nekem ez nem megy. Hisz nézz rám 19 éves éretlen gyerek vagyok.

-Justin vállald a felelősségeket. Te csináltad azt a gyereket akkor most segítsd felnevelni. Az apja vagy, ne hagyd cserben. Figyelj én itt maradok veled és segítek mindenben. Túl fogsz esni ezen is. Minden rendben lesz. Rendben? - egy őszinte, segítőkész mosolyt intézett felém amit egy apró bólintással viszonoztam.

-Köszönöm. - ejtettem ki a szavakat halkan.

Úgy döntöttünk elmegyünk Carahoz és még egyszer átbeszéljük a dolgokat. Nem hagyom cserben a babát.. vagyis a gyermeket.

Mikor Caraék háza elé értünk bennem volt a para. Vissza akartam fordulni, de Casy erősen megszorította a kezem majd szó szerint betoloncolt az ajtóig. Az ajtót Cara édesanyja  nyitotta ki. Mikor meglátott láttam a szemeiben azt a rettentő nagy dühöt és fájdalmat. Jó pár percig csak nézett s már az érzelmeim kitörni készültek mikor végre megszólalt.

-Fent van a szobájába. - mondta dühösen majd felfele mutatott.

Halkan megköszöntem majd lehajtott fejjel sétáltam fel a lépcsőn Casyval a hátam mögött. Hármat kopogtam s meghallottam azt a simogató,édes hangot. Nem, nem. Állj! Én miért gondolok ilyeneket mikor a szerelmem a hátam mögött áll?! Néha még magamat sem értem. Elküldöm, hogy nekem nem kell a gyerek, mást szeretek.. erre most elragadott ez a felemelő még is furcsa érzés. Egyszerűen csak megakartam ölelni. Megakartam ölelni a gyermekem anyját.

Mikor beléptünk az összetört szívű, csodaszép, várandósanyukával találtuk szembe magunkat. Rettenetesen fájt így látni őt. Bűntudat, fájdalom és harag. Ennél jobban elrontani nem tudhattam volna.

-Szia. - halk léptekkel sétáltam az ablakban ülő Carahoz aki nem szólt semmit. - Hogy vagy? - kérdeztem minden kedvességemet belevetve.

-Justin szerinted hogy vagyok? Én vagyok a világ legboldogabb embere, nem látod? - kérdezte flegmán.

-Sajnálom. - hajtottam le a fejem s kezemet övéihez csúsztattam.

-Nem Juss. Te nem sajnálsz semmit. Azt sajnálod, hogy gyereked fog születni. - szavai égettek amik bele vésődtek szívem mélyére.

-Nem! Azt sajnálom, hogy így kell lássalak. Hogy így kell látnom a gyermekem anyját. - emeltem fel hangom, majd mondatom végére Cara rám szegezte tekintetén majd fájón engedte szabadon könnycseppjeit.