Strange emotions.

19.rész

Sokáig nem szólt csak nézett maga elé mire megelégeltem azt s megtörtem a csendet.

-Most mi lesz Casy? Én ezt nem bírom. Hatalmas bűntudatom van de… de nekem ez nem megy. Hisz nézz rám 19 éves éretlen gyerek vagyok.

-Justin vállald a felelősségeket. Te csináltad azt a gyereket akkor most segítsd felnevelni. Az apja vagy, ne hagyd cserben. Figyelj én itt maradok veled és segítek mindenben. Túl fogsz esni ezen is. Minden rendben lesz. Rendben? - egy őszinte, segítőkész mosolyt intézett felém amit egy apró bólintással viszonoztam.

-Köszönöm. - ejtettem ki a szavakat halkan.

Úgy döntöttünk elmegyünk Carahoz és még egyszer átbeszéljük a dolgokat. Nem hagyom cserben a babát.. vagyis a gyermeket.

Mikor Caraék háza elé értünk bennem volt a para. Vissza akartam fordulni, de Casy erősen megszorította a kezem majd szó szerint betoloncolt az ajtóig. Az ajtót Cara édesanyja  nyitotta ki. Mikor meglátott láttam a szemeiben azt a rettentő nagy dühöt és fájdalmat. Jó pár percig csak nézett s már az érzelmeim kitörni készültek mikor végre megszólalt.

-Fent van a szobájába. - mondta dühösen majd felfele mutatott.

Halkan megköszöntem majd lehajtott fejjel sétáltam fel a lépcsőn Casyval a hátam mögött. Hármat kopogtam s meghallottam azt a simogató,édes hangot. Nem, nem. Állj! Én miért gondolok ilyeneket mikor a szerelmem a hátam mögött áll?! Néha még magamat sem értem. Elküldöm, hogy nekem nem kell a gyerek, mást szeretek.. erre most elragadott ez a felemelő még is furcsa érzés. Egyszerűen csak megakartam ölelni. Megakartam ölelni a gyermekem anyját.

Mikor beléptünk az összetört szívű, csodaszép, várandósanyukával találtuk szembe magunkat. Rettenetesen fájt így látni őt. Bűntudat, fájdalom és harag. Ennél jobban elrontani nem tudhattam volna.

-Szia. - halk léptekkel sétáltam az ablakban ülő Carahoz aki nem szólt semmit. - Hogy vagy? - kérdeztem minden kedvességemet belevetve.

-Justin szerinted hogy vagyok? Én vagyok a világ legboldogabb embere, nem látod? - kérdezte flegmán.

-Sajnálom. - hajtottam le a fejem s kezemet övéihez csúsztattam.

-Nem Juss. Te nem sajnálsz semmit. Azt sajnálod, hogy gyereked fog születni. - szavai égettek amik bele vésődtek szívem mélyére.

-Nem! Azt sajnálom, hogy így kell lássalak. Hogy így kell látnom a gyermekem anyját. - emeltem fel hangom, majd mondatom végére Cara rám szegezte tekintetén majd fájón engedte szabadon könnycseppjeit.